A poszt, amit 1 hónapja írtam és elfelejtettem élesíteni (vastaps!!):
Azt hiszem nem teszek elhamarkodott kijelentést azzal ha azt mondom, ez a blogom - se - váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Harmadik vagy negyedik alkalommal próbálkoztam az önkifejezés ezen módjával, de úgy tűnik nem megy nekem.
Talán az időt sajnálom rá, talán a rendszeresség a probléma. Bár a rendszerességgel nem szokott gondom lenni, sok példát hozhatnék. Viszont mivel ez a kis oldal teljesen nem veszett még a feledés homályába és meglepő módon a mai napig sok kattintás érkezik rá (hm, jók a címszavak) ezért méltóképpen le szeretném zárni.
Szóval már kicsit több, mint egy éve hazajöttem. Időközben szerencsére lediplomáztam, másodszorra is. Ilyen formában alighanem utoljára. De először nézzük, hogy ha kb. tavaly márciusban vesszük fel a fonalat, akkor mi is történt egészen nyárig. Nem forgatókönyvi hűséggel, hanem inkább tény, tanulság és érzések közlésével. Kezdjük a szárazzal.
Sikerült mindegyik tárgyamat A vagy A+ (az olyan jeles-féle) minősítéssel zárnom, ami elég jó. Gondolná az ember, hogy áh, cserediák, minden hülyének dobálják a jó jegyeket, de azért nem egészen. Főleg azért sem, mert a képzésemen ez a státusz nem jelentett semmit, mivel az egyedüli nem full time student én voltam. Egy 30 fős társaságból egy valakit külön kezelni sok értelme nincsen. Nem is tették. Ezzel kapcsolatosan a fő élmény a Polymer Engineering tárgy vizsgája volt. Professzorunk egy belga székhelyű ám mára azt kissé túlnövő cég ázsiai divíziójának 2. embereként (Ravago a cég egyébként) az eredetileg kiírt vizsga időpontjában céges elfoglaltságok miatt nem tudott megjelenni, emiatt a vizsga időpontja is módosult. Mivel ezzel esetlegesen a társaság több tagjának vizsgaidőszakát felboríthatta, kárpótlásként egy igencsak gáláns ajánlattal állt elő: fogalma sincs, hogy az új időpontban egyáltalán tud-e az egyetem szabad termet biztosítani, de meg se kérdezi. Inkább írjuk a vizsgát Isztambul egyik leggyönyörűbb panorámájú éttermében, amely történetesen a Boszporuszon úszik. Lefoglalja a komplett helyet számunkra, majd a vizsga végeztével egy ebédre is meginvitál minket. Hm, egybehangzó volt a fogadtatás: deal. Elég durva volt, azt hiszem sosem írtam korábban úgy vizsgát, hogy közben limonádéval vagy egyéb könnyed frissítővel kínálgasson egy pincér.
Ott írtam a vizsgát hátul, ni. Szigorúan ablaknál.
Vizsgaidőszak after... just right after the exam.
Tanulással, iskolával kapcsolatos tanulság még, hogy a közösség nagyon erős, és központi kérdés Törökországban és ebből nem is érdemes kimaradni. Ha itthon azt hinné az ember, hogy ő egy nagyon erős, intenzív és összetartó közösség tagja, akkor előbb nézze meg mi megy egy átlagos török egyetemen, aztán gondolja újra. Ezt el kéne tanulni tőlük. Illetve ez már potenciális kiutazóknak szól: ösztöndíjasként magánegyetemre is mehet az ember, anélkül hogy tandíjat vagy bármi egyéb díjat kellene fizetnie a tanulásért. Érdemes azonban észben tartani hova megy, mert könnyen csöppenhet olyan társaságba ahol arany Rolex óra pókerben a kisvak... Ez mondjuk a Sabanci University-n könnyen előfordulhat (egy mondatban: Harvard méretű és kinézetű egyetem, amelyet egy török família finanszíroz, just for the scales...), de még kisebb egyetemeken (Bahcesehir, stb.) is történnek hasonlók.
Ami az utazást illeti. For fun, menjünk hajóval. Isztambulból Bursába például logikus lépés hajóval menni. Nem a leggyorsabb, de jó szórakozás. Egyébként meg mindenhova repülővel, országon belül is. Ugyanannyiba kerül legtöbbször, mintha busszal menne az ember, de lényegesen gyorsabb. Ami persze nem mindig igaz, mert nem csak a repülési időt kell nézni és nem egy ízben a célállomás repülőtere még vagy 40 km buszútra van a várostól, de higgyük el, így a legkevésbé strapás. A Pegasus járatain vadiúj A320-as gépek, amin mindenki rinyál a kis helyért, de én se két méter, se kétszáz kiló nem vagyok, teljesen normálisan elférek 1-2-3 óra erejéig. Ne lepődjünk meg a mocskos sok kínai meg orosz turistán, business as usual. Ez van, kiszabadultak a ketrecből és van lóvé is, amiből szemmel láthatóan először nem illemtanórára iratkoztak be.
Viselkedés. Azt tudni kell rólam, hogy utálok turista lenni. Kint töltött időm minden percében törekedtem arra, hogy egy teljesen A4-es, fehér, közönséges isztambuli lakos legyek. Ha bementem egy boltba és valamit nem találtam, akkor törökül megkérdeztem, semmilyen gesztusommal nem próbáltam arra utalni, hogy "mert én nem idevalósi vagyok ám". Ha angolul válaszoltak vissza, már éreztem, hogy rosszul csináltam valamit. És a többi apróság: ha teát iszol - amit pedig iszol, ha szereted ha nem, ha szoktál inni amúgy ha nem - akkor egészen addig újratöltik, amíg a pohár száján keresztbe nem teszed a kanalad. Turistáknak nem töltik újra amúgy sem, csak rákérdezés után, hisz tudják a pincérek, hogy turisták. Érted? Az ilyenekből nem akartam kimaradni. Ehhez viszont tudatosan be kell tartani azokat a szokásokat, amik nekik fontosak és a mindennapjaik részei. Ezután már kezdenek úgy tekinteni rád, mint aki egy közülük. Ha bemutatnak egy családnak, mindig a legidősebbhez menj oda először, még ha a szoba másik végében is van. Mindig vigyél ajándékot emellé, legyen az bármilyen apróság, nagyon hálásak érte. (Ne alkoholt, mint ahogy az otthon 10-ből 9-szer történik velünk. Pick szalámit se, mert bármennyire eredeti, de disznóhúst tartalmaz). A legfontosabb: mindig vedd le a cipőd, mielőtt belépsz a lakásba. Igen. Az ajtó előtt vedd le. Mindig. Ez eléggé rajtam is ragadt egyébként, azóta néznek is rám hülyén néhány helyen. Számlát sosem feleznek / osztanak. Mindig a vendéglátó fizet. Eredendően én mindig vendég voltam mindenhol és egy idő után már kellemetlen is tud lenni az embernek, de kár harcolni ellene, jobb beletörődni. Ne kezdj el politizálni. Fiatalokkal, veled egykorúakkal még talán belefér, főleg ha mindegyik leendő értelmiségi, de idősebbekkel soha. Törökországot szapulni a történelme vagy a jelene miatt szintén tabu, mert ki lesz kaparva a szemed, bármennyire is szeretik a magyarokat. Ezt ki sem fejtem jobban, 1-2 hét törökországi nyaralás alkalmával az olvasónak nem lesz nehéz ezt betartania. A következő klasszik téma a közelség kérdése. Néhány kirívó esetet leszámítva nálunk meg úgy általában Európában nem nagyon mászunk 'egymásra', ha beszélünk, vagy csak úgy vagyunk. A törökök nagyon szeretnek közel hajolni, közel ülni amikor beszélnek veled, pláne ha valami személyesebb témáról esik szó. Egy nyári siófoki csajozásokon szocializálódott don juan könnyen gondolhatná is, amikor 5 centire az arcától nagyon bizalmasan értekezik vele egy kis török leányka, hogy na ma éjjel feltépünk egy óvszert. Maximum a budin, egyedül. Egy Darwin-díjas német cimbora futott bele ennek a kis történetnek a mintapéldányába, amikor egész éjjel fűzött egy fiatal lányt, akivel elég sokat dumáltak is - a fent olvasható módon - aki, mivel az idő már éjszakába lépett azt kérte a fiútól, hogy kísérje haza. No, imperialista újoncunk már kattintott is egyet a képzeletbeli számlálójával (az Axe reklám volt, ugye?) és huncut vigyorral a képén rávágta, hogy na akkor menjünk. Majd amikor a lányt elkísérte a házuk ajtajáig, akkor a lány szépen elköszönt: köszi szépen, szia. Hősünk arcáról egészen eltűnt a korábbi huncut vigyor: mivan?!? azt mondtad, "kísérjelek haza". S igen, ő tényleg egy hazakísérésre gondolt...
Szóval vigyázni kell a félreérthető beszélgetésekkel. Ha pedig megakad egy beszélgetés, vagy úgy érezzük deadlock állhat be, akkor mindig kérdezzünk török dolgokról. Valamiről, amiről aznap nem értettük, hogy mit jelent, vagy miért úgy van, vagy ki ez, ki az, ki amaz. Imádnak magukról, a történelmükről, büszkeségeikről beszélni. Érdemes ilyenkor figyelmesen hallgatni őket, sok olyan infót szed fel az ember ami általánosságban jót tesz a műveltségének, illetve későbbi hasonló beszélgetések alkalmával is egy biztonsági tartalékként szolgálhat. Ha pedig már ültök, sose tedd úgy keresztbe a lábad, hogy a talpad (cipőd talpa) felfelé, a partnered felé néz. Ez nagyon nagy bunkóságnak számít, mi pedig kb. észre sem vesszük.
Esetleg érdekességként hathat, amivel én magam csak egyszer találkoztam mint szereplő, de többször szemtanúja voltam: ha nagyobb útra indul az ember, mindig vizet locsolnak utána "Su gibi git, gel" kiáltás mellett, ami kb. annyit tesz, "Térj vissza hamar, biztonságosan".
További tiltások, amik tiszteletben tartása hozzásegít ahhoz, hogy elfogadtasd magad (viszont nem annyira különleges dolgok, mert ezek nálunk is nagyrészt így vannak, csak ott mégis hangsúlyosabb): ujjal nem mutogatunk másra, mert nagyon tiszteletlen dolog. Orrot fújni vagy épp fog közül (nyelvvel is) piszkálni a kaját ebéd/étkezés közben óriási vétek. Rágózás közben mással beszélni főben járó bűn és a káromkodás sem pálya. Viszont van könnyítés is, ami miatt eleinte nettó pöcsnek lehet nézni őket: a 'nem', 'nem kell', 'nem kérek' helyett teljesen általánosan használt dolog, ha a nyelveddel csattintasz egyet. Ezért itthon flegmának titulálnak és a nagymuter átrendezi az arcberendezésed kiskorodban, ott viszont egy egyetemi oktató is simán így reagál egy kérdésedre az előadás szünetében.
A túléléshez. Isztambulban nincsenek kukák. Azt hiszem két hónap kellett, amire felfogtam, hogy az emberek a metró aluljáróban nem az újságtartóba szemetelnek, hanem az a kuka. Egy teljesen nyitott, lyukacsos és lapos valami, ami egy tökéletes újságtartó, pedig kuka. Az utcákon pedig egyáltalán nincsen, viszont minden éjszaka jön a "kukásautó" (néha csak kukás srác), ami összeszedi a járda szélére kirakott szemetes zsákokat. Viszont a kukák hiánya egy általános szemetezettséghez vezet az utcákon, ami miatt koszosnak tűnhet az egész, pedig csak a 10-15 évvel ezelőtti sok táskabomba és kukagyújtogatások okozta megelőző akció keretében leszerelt kukák hiánya okozza. Aztán a taxisban továbbra se bízz, csak úgy intsd le őket, ha a nagyokos telefonodon fent a navigációs app és mondod (mutatod) neki, hogy hova menjen. Akkor oda fogtok érni. Mindez persze akkor igaz, ha nem futtok bele útlezárásba, amibe egy ekkora városban azért mégiscsak könnyű, ezt tetézve ráadásul jelenleg ~250km metróvonal is építés alatt áll, aminek sok felszíni közlekedésben tapasztalható útlezárás, terelés állít emléket. Egyébként meg érdemes taxizni, mert sokkal olcsóbb mint például Budapesten. A tömegközlekedés is jó, ha tudod hova kell menni. Az viszont drága, mert minden utazásért fizetsz a mágneskártyáddal (akbil). Cserébe vadonatúj szinte minden metró és busz, villamos. No nem csak a drága jegyár az oka ennek, hanem hogy nem bliccelnek az emberek. Sok furcsaság egy rakáson, mi?
Más most nem jut eszembe. Talán így lezárásnak (vigyázz, nehezen emészthető!): rengeteg élménnyel tértem haza, egészen más élményekkel, mint amikor Ausztriában, Németországban vagy épp Franciaországban voltam. Egészen más. Lehet ezt túlmisztifikálni, vagy az iszlám vallásnak tulajdonítani (ahol a törökök elég szarul is állnak ráadásul, mert a fekete-vonalas iszlám államok kinézik őket túlzott liberalizmusuk miatt, ami az iszlám tanait illeti), annyi biztos, hogy életemben nem ért ennyi pozitív és életigenlő inger, mint ezalatt a kicsit több, mint 6 hónap alatt. Pedig ott sem egyszerű az emberek élete, néha nehezebb is. De mindig azt nézik, hogy mennyi víz van a pohárba, nem pedig azt, hogy mennyi hiányzik belőle. Ez a hatás velem jött Budapestre, és még hónapokig ki is tartott. Mintha burok lett volna körülöttem ami csak a jó dolgokat tette láthatóvá: kedves emberek a villamoson, akik bocsánatot kérnek ha hozzáérnek a válladhoz, visszamosolyognak. Mami a zebránál kedvesen megköszöni, hogy átengedi az autós. A boltban rád mosolyog az eladó, vasárnap este 8-kor... Kicsit hihetetlen volt az egész. Aztán idővel (akár szó szerint) ez elmúlt és visszatértek a klasszikus magyar tapasztalatok. Felszínesség, gorombaság, a másikról tudomást nem vevés. Ez erősen elkezdett engem taposni felülről, hogy itt nem valami múló hatásról kell, hogy szó legyen. Ez a saját döntésünk. Nekem éppen volt/lett volna mire fognom, de nem akartam. Elhatároztam, hogy 100%-ig pozitív leszek, ugyanolyan szellemben élem az életem, mint ami annyira tetszett Törökországban. Mert hiszem, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek. Csak meg kell próbálni jó embernek lenni.
