Műszakiul Isztambulban

A poszt, amit 1 hónapja írtam és elfelejtettem élesíteni (vastaps!!):

Azt hiszem nem teszek elhamarkodott kijelentést azzal ha azt mondom, ez a blogom - se - váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Harmadik vagy negyedik alkalommal próbálkoztam az önkifejezés ezen módjával, de úgy tűnik nem megy nekem.

Talán az időt sajnálom rá, talán a rendszeresség a probléma. Bár a rendszerességgel nem szokott gondom lenni, sok példát hozhatnék. Viszont mivel ez a kis oldal teljesen nem veszett még a feledés homályába és meglepő módon a mai napig sok kattintás érkezik rá (hm, jók a címszavak) ezért méltóképpen le szeretném zárni.

Szóval már kicsit több, mint egy éve hazajöttem. Időközben szerencsére lediplomáztam, másodszorra is. Ilyen formában alighanem utoljára. De először nézzük, hogy ha kb. tavaly márciusban vesszük fel a fonalat, akkor mi is történt egészen nyárig. Nem forgatókönyvi hűséggel, hanem inkább tény, tanulság és érzések közlésével. Kezdjük a szárazzal.

Sikerült mindegyik tárgyamat A vagy A+ (az olyan jeles-féle) minősítéssel zárnom, ami elég jó. Gondolná az ember, hogy áh, cserediák, minden hülyének dobálják a jó jegyeket, de azért nem egészen. Főleg azért sem, mert a képzésemen ez a státusz nem jelentett semmit, mivel az egyedüli nem full time student én voltam. Egy 30 fős társaságból egy valakit külön kezelni sok értelme nincsen. Nem is tették. Ezzel kapcsolatosan a fő élmény a Polymer Engineering tárgy vizsgája volt. Professzorunk egy belga székhelyű ám mára azt kissé túlnövő cég ázsiai divíziójának 2. embereként (Ravago a cég egyébként) az eredetileg kiírt vizsga időpontjában céges elfoglaltságok miatt nem tudott megjelenni, emiatt a vizsga időpontja is módosult. Mivel ezzel esetlegesen a társaság több tagjának vizsgaidőszakát felboríthatta, kárpótlásként egy igencsak gáláns ajánlattal állt elő: fogalma sincs, hogy az új időpontban egyáltalán tud-e az egyetem szabad termet biztosítani, de meg se kérdezi. Inkább írjuk a vizsgát Isztambul egyik leggyönyörűbb panorámájú éttermében, amely történetesen a Boszporuszon úszik. Lefoglalja a komplett helyet számunkra, majd a vizsga végeztével egy ebédre is meginvitál minket. Hm, egybehangzó volt a fogadtatás: deal. Elég durva volt, azt hiszem sosem írtam korábban úgy vizsgát, hogy közben limonádéval vagy egyéb könnyed frissítővel kínálgasson egy pincér.

Ott írtam a vizsgát hátul, ni. Szigorúan ablaknál.

Vizsgaidőszak after... just right after the exam.

Tanulással, iskolával kapcsolatos tanulság még, hogy a közösség nagyon erős, és központi kérdés Törökországban és ebből nem is érdemes kimaradni. Ha itthon azt hinné az ember, hogy ő egy nagyon erős, intenzív és összetartó közösség tagja, akkor előbb nézze meg mi megy egy átlagos török egyetemen, aztán gondolja újra. Ezt el kéne tanulni tőlük. Illetve ez már potenciális kiutazóknak szól: ösztöndíjasként magánegyetemre is mehet az ember, anélkül hogy tandíjat vagy bármi egyéb díjat kellene fizetnie a tanulásért. Érdemes azonban észben tartani hova megy, mert könnyen csöppenhet olyan társaságba ahol arany Rolex óra pókerben a kisvak... Ez mondjuk a Sabanci University-n könnyen előfordulhat (egy mondatban: Harvard méretű és kinézetű egyetem, amelyet egy török família finanszíroz, just for the scales...), de még kisebb egyetemeken (Bahcesehir, stb.) is történnek hasonlók.

Ami az utazást illeti. For fun, menjünk hajóval. Isztambulból Bursába például logikus lépés hajóval menni. Nem a leggyorsabb, de jó szórakozás. Egyébként meg mindenhova repülővel, országon belül is. Ugyanannyiba kerül legtöbbször, mintha busszal menne az ember, de lényegesen gyorsabb. Ami persze nem mindig igaz, mert nem csak a repülési időt kell nézni és nem egy ízben a célállomás repülőtere még vagy 40 km buszútra van a várostól, de higgyük el, így a legkevésbé strapás. A Pegasus járatain vadiúj A320-as gépek, amin mindenki rinyál a kis helyért, de én se két méter, se kétszáz kiló nem vagyok, teljesen normálisan elférek 1-2-3 óra erejéig. Ne lepődjünk meg a mocskos sok kínai meg orosz turistán, business as usual. Ez van, kiszabadultak a ketrecből és van lóvé is, amiből szemmel láthatóan először nem illemtanórára iratkoztak be.

Viselkedés. Azt tudni kell rólam, hogy utálok turista lenni. Kint töltött időm minden percében törekedtem arra, hogy egy teljesen A4-es, fehér, közönséges isztambuli lakos legyek. Ha bementem egy boltba és valamit nem találtam, akkor törökül megkérdeztem, semmilyen gesztusommal nem próbáltam arra utalni, hogy "mert én nem idevalósi vagyok ám". Ha angolul válaszoltak vissza, már éreztem, hogy rosszul csináltam valamit. És a többi apróság: ha teát iszol - amit pedig iszol, ha szereted ha nem, ha szoktál inni amúgy ha nem - akkor egészen addig újratöltik, amíg a pohár száján keresztbe nem teszed a kanalad. Turistáknak nem töltik újra amúgy sem, csak rákérdezés után, hisz tudják a pincérek, hogy turisták. Érted? Az ilyenekből nem akartam kimaradni. Ehhez viszont tudatosan be kell tartani azokat a szokásokat, amik nekik fontosak és a mindennapjaik részei. Ezután már kezdenek úgy tekinteni rád, mint aki egy közülük. Ha bemutatnak egy családnak, mindig a legidősebbhez menj oda először, még ha a szoba másik végében is van. Mindig vigyél ajándékot emellé, legyen az bármilyen apróság, nagyon hálásak érte. (Ne alkoholt, mint ahogy az otthon 10-ből 9-szer történik velünk. Pick szalámit se, mert bármennyire eredeti, de disznóhúst tartalmaz). A legfontosabb: mindig vedd le a cipőd, mielőtt belépsz a lakásba. Igen. Az ajtó előtt vedd le. Mindig. Ez eléggé rajtam is ragadt egyébként, azóta néznek is rám hülyén néhány helyen. Számlát sosem feleznek / osztanak. Mindig a vendéglátó fizet. Eredendően én mindig vendég voltam mindenhol és egy idő után már kellemetlen is tud lenni az embernek, de kár harcolni ellene, jobb beletörődni. Ne kezdj el politizálni. Fiatalokkal, veled egykorúakkal még talán belefér, főleg ha mindegyik leendő értelmiségi, de idősebbekkel soha. Törökországot szapulni a történelme vagy a jelene miatt szintén tabu, mert ki lesz kaparva a szemed, bármennyire is szeretik a magyarokat. Ezt ki sem fejtem jobban, 1-2 hét törökországi nyaralás alkalmával az olvasónak nem lesz nehéz ezt betartania. A következő klasszik téma a közelség kérdése. Néhány kirívó esetet leszámítva nálunk meg úgy általában Európában nem nagyon mászunk 'egymásra', ha beszélünk, vagy csak úgy vagyunk. A törökök nagyon szeretnek közel hajolni, közel ülni amikor beszélnek veled, pláne ha valami személyesebb témáról esik szó. Egy nyári siófoki csajozásokon szocializálódott don juan könnyen gondolhatná is, amikor 5 centire az arcától nagyon bizalmasan értekezik vele egy kis török leányka, hogy na ma éjjel feltépünk egy óvszert. Maximum a budin, egyedül. Egy Darwin-díjas német cimbora futott bele ennek a kis történetnek a mintapéldányába, amikor egész éjjel fűzött egy fiatal lányt, akivel elég sokat dumáltak is - a fent olvasható módon - aki, mivel az idő már éjszakába lépett azt kérte a fiútól, hogy kísérje haza. No, imperialista újoncunk már kattintott is egyet a képzeletbeli számlálójával (az Axe reklám volt, ugye?) és huncut vigyorral a képén rávágta, hogy na akkor menjünk. Majd amikor a lányt elkísérte a házuk ajtajáig, akkor a lány szépen elköszönt: köszi szépen, szia. Hősünk arcáról egészen eltűnt a korábbi huncut vigyor: mivan?!? azt mondtad, "kísérjelek haza". S igen, ő tényleg egy hazakísérésre gondolt...

Szóval vigyázni kell a félreérthető beszélgetésekkel. Ha pedig megakad egy beszélgetés, vagy úgy érezzük deadlock állhat be, akkor mindig kérdezzünk török dolgokról. Valamiről, amiről aznap nem értettük, hogy mit jelent, vagy miért úgy van, vagy ki ez, ki az, ki amaz. Imádnak magukról, a történelmükről, büszkeségeikről beszélni. Érdemes ilyenkor figyelmesen hallgatni őket, sok olyan infót szed fel az ember ami általánosságban jót tesz a műveltségének, illetve későbbi hasonló beszélgetések alkalmával is egy biztonsági tartalékként szolgálhat. Ha pedig már ültök, sose tedd úgy keresztbe a lábad, hogy a talpad (cipőd talpa) felfelé, a partnered felé néz. Ez nagyon nagy bunkóságnak számít, mi pedig kb. észre sem vesszük. 

Esetleg érdekességként hathat, amivel én magam csak egyszer találkoztam mint szereplő, de többször szemtanúja voltam: ha nagyobb útra indul az ember, mindig vizet locsolnak utána "Su gibi git, gel" kiáltás mellett, ami kb. annyit tesz, "Térj vissza hamar, biztonságosan".

További tiltások, amik tiszteletben tartása hozzásegít ahhoz, hogy elfogadtasd magad (viszont nem annyira különleges dolgok, mert ezek nálunk is nagyrészt így vannak, csak ott mégis hangsúlyosabb): ujjal nem mutogatunk másra, mert nagyon tiszteletlen dolog. Orrot fújni vagy épp fog közül (nyelvvel is) piszkálni a kaját ebéd/étkezés közben óriási vétek. Rágózás közben mással beszélni főben járó bűn és a káromkodás sem pálya. Viszont van könnyítés is, ami miatt eleinte nettó pöcsnek lehet nézni őket: a 'nem', 'nem kell', 'nem kérek' helyett teljesen általánosan használt dolog, ha a nyelveddel csattintasz egyet. Ezért itthon flegmának titulálnak és a nagymuter átrendezi az arcberendezésed kiskorodban, ott viszont egy egyetemi oktató is simán így reagál egy kérdésedre az előadás szünetében.

A túléléshez. Isztambulban nincsenek kukák. Azt hiszem két hónap kellett, amire felfogtam, hogy az emberek a metró aluljáróban nem az újságtartóba szemetelnek, hanem az a kuka. Egy teljesen nyitott, lyukacsos és lapos valami, ami egy tökéletes újságtartó, pedig kuka. Az utcákon pedig egyáltalán nincsen, viszont minden éjszaka jön a "kukásautó" (néha csak kukás srác), ami összeszedi a járda szélére kirakott szemetes zsákokat. Viszont a kukák hiánya egy általános szemetezettséghez vezet az utcákon, ami miatt koszosnak tűnhet az egész, pedig csak a 10-15 évvel ezelőtti sok táskabomba és kukagyújtogatások okozta megelőző akció keretében leszerelt kukák hiánya okozza. Aztán a taxisban továbbra se bízz, csak úgy intsd le őket, ha a nagyokos telefonodon fent a navigációs app és mondod (mutatod) neki, hogy hova menjen. Akkor oda fogtok érni. Mindez persze akkor igaz, ha nem futtok bele útlezárásba, amibe egy ekkora városban azért mégiscsak könnyű, ezt tetézve ráadásul jelenleg ~250km metróvonal is építés alatt áll, aminek sok felszíni közlekedésben tapasztalható útlezárás, terelés állít emléket. Egyébként meg érdemes taxizni, mert sokkal olcsóbb mint például Budapesten. A tömegközlekedés is jó, ha tudod hova kell menni. Az viszont drága, mert minden utazásért fizetsz a mágneskártyáddal (akbil). Cserébe vadonatúj szinte minden metró és busz, villamos. No nem csak a drága jegyár az oka ennek, hanem hogy nem bliccelnek az emberek. Sok furcsaság egy rakáson, mi?

Más most nem jut eszembe. Talán így lezárásnak (vigyázz, nehezen emészthető!): rengeteg élménnyel tértem haza, egészen más élményekkel, mint amikor Ausztriában, Németországban vagy épp Franciaországban voltam. Egészen más. Lehet ezt túlmisztifikálni, vagy az iszlám vallásnak tulajdonítani (ahol a törökök elég szarul is állnak ráadásul, mert a fekete-vonalas iszlám államok kinézik őket túlzott liberalizmusuk miatt, ami az iszlám tanait illeti), annyi biztos, hogy életemben nem ért ennyi pozitív és életigenlő inger, mint ezalatt a kicsit több, mint 6 hónap alatt. Pedig ott sem egyszerű az emberek élete, néha nehezebb is. De mindig azt nézik, hogy mennyi víz van a pohárba, nem pedig azt, hogy mennyi hiányzik belőle. Ez a hatás velem jött Budapestre, és még hónapokig ki is tartott. Mintha burok lett volna körülöttem ami csak a jó dolgokat tette láthatóvá: kedves emberek a villamoson, akik bocsánatot kérnek ha hozzáérnek a válladhoz, visszamosolyognak. Mami a zebránál kedvesen megköszöni, hogy átengedi az autós. A boltban rád mosolyog az eladó, vasárnap este 8-kor... Kicsit hihetetlen volt az egész. Aztán idővel (akár szó szerint) ez elmúlt és visszatértek a klasszikus magyar tapasztalatok. Felszínesség, gorombaság, a másikról tudomást nem vevés. Ez erősen elkezdett engem taposni felülről, hogy itt nem valami múló hatásról kell, hogy szó legyen. Ez a saját döntésünk. Nekem éppen volt/lett volna mire fognom, de nem akartam. Elhatároztam, hogy 100%-ig pozitív leszek, ugyanolyan szellemben élem az életem, mint ami annyira tetszett Törökországban. Mert hiszem, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek. Csak meg kell próbálni jó embernek lenni.

Elképesztő, mennyire repül az idő, 2,5 hónapja vagyok itt. Az utolsó bejegyzés óta jó sok idő telt el, de van mentségem több is. Először is a felfoghatatlan mennyiségű program amit nekünk szerveztek az egyetem részéről, másrészt a felfoghatatlan mennyiségű program amit magunknak szerveztünk, meg amúgy az egyetemre is be kell járni néha.

Harmadrészt egy hétre megbetegedtem korábban ami marha jól jött amúgy. Na de lépjünk tovább, egyébként is azt mondják hogy a magyarok szeretnek a gondjaikról/bajaikról/betegségeikről hosszasan beszélni a publikumnak...

Felveszem a fonalat amit legutóbb tettem le: a rendőrautóhoz mentem és megkérdeztem, hogy mégis merre van a kollégium, tudnak-e segíteni. Hosszas tanakodás után kiderült, hogy fogalmuk sincs de azt mondták üljek be a kocsiba és elvisznek. Na ez annyira jól sikerült, hogy 30 percig köröztünk a környéken pedig tudtam, hogy max. 10 perc sétára van a szállás, csak nem tudom hogy merre. Elvittek az egyetemre és kérdezték, hogy ez az? Nem tudom mikor láttak olyan hülyét, aki hajnali 4-kor az egyetemre akar menni. Mindenesetre a fél óra végére, amikor már az egész kerületi rendőrkapitányság minden ébren lévő dolgozója különböző ötleteket osztott rádión végre valahára megtaláltuk a szállást. Rövidre fogva a történetet, mindenképpen olcsóbb túra volt mint taxival menni akikről mint tudjuk - és ez előkerül még - szintén teljesen sötétben tapogatóznak, hogy mi merre van.

A legutóbbi feltűnésem óta eltelt időben egyetemet is váltottam, hiszen a török nyelvi kurzus január végén kifutott, s február elején akárcsak a BME-n itt is elkezdődött a tavaszi szemeszter, de immár máshol. Természetesen ez azt is jelentette, hogy újra egy teljesen ismeretlen közegbe csöppentem, újra rengeteg idegen ember közé. Mivel ez ( İstanbul Technical University ) egy lényegesen nagyobb egyetem, mint a Şehir Üniversitesi így az erasmus hallgatók mennyisége is jóval nagyobb volt. Aki semmit nem tud az ITÜ-ról (Istanbul Technical University) annak rövid áttekintésben annyit, hogy 20+ ezer hallgatóval működnek 5 kampuszon amiből az egyik, a "fő" kampusz a Maslak (vagy Ayazağa), ahol rengeteg épület van, sport és szórakoztató/kikapcsolást biztosító aktivitási lehetőséggel, 0-24/7 működő nagy könyvtárral, hatalmas menzával (ahol ebéd és vacsora is van), futballstadionnal ahol májusban Justin Timberlake, Metallica meg Aerosmith koncert lesz például, meg sok lényegesen cizelláltabb büfével mint amivel a BME-n lehet találkozni. Az egész nagyon az amerikai vígjátékokra hasonlító egyetemi kampusz képét mutatja, szerencsére az én óráim is itt vannak, élvezem az ottlétet.

A többi kampusz tulajdonképpen egy épület a város más pontjain (három közel egymáshoz, a negyedik a boszporusz partján mivel ott hajózással kapcsolatos oktatás folyik), régebbi stílusban. Néha ezeken a helyeken is megfordulok, mert az ESN iroda nem Ayazağa-ban van. Az oktatás színvonala jó, különösen az MSc-s programok vannak egészen máshogy megszervezve, mint amit otthon tapasztaltam. Az persze magától értetődő, hogy a 100%-ig angol nyelven folyó MSc-s képzéseket főleg csak keresni lehet a BME-n, találni már nehezebb (itt szinte az összes MSc angol nyelven van). Azt persze senki se gondolja, hogy emiatt mindenki anyanyelvi szinten beszél angolul (ahogy én sem), de mindenképpen profitál belőle az ember ha angol nyelven hallgatja a tárgyakat mivel számtalan szakkifejezés, terminológia szembejön az előadások során amik szótárból meg nyelvi könyvekből, regény olvasás és filmnézés során sosem, bár ez utóbbiak is kétségtelenül fejlesztik az angoltudást.

A bejegyzés zárásaként annyit még az újabb 1,5 hónappal a hátizsákomban: 1. az ügyintézés nagyon lassú, különösen a rendőrségen ahova mindenkinek tartózkodási engedélyért kell folyamodnia, aki egy hónapnál hosszabb időt akar eltölteni az országban. Én január 20-án indítottam meg a folyamatot és tegnap délután (március 25.) tudtam átvenni. De általánosságban is jellemző, hogy a közügyek intézésénél mindenhol marhára ráérnek. Nekem összesen háromszor kellett a rendőrségre mennem (egyszer este), és az utazások - bár nem lakom annyira messze, de legalábbis tömegközlekedés szempontjából - valamint az ott töltött idő mindenképp 5 órán túl vannak, de lehet hogy 6-on is.

2. A turistáktól bűzlő helyeken a törökök sem úgy viselkednek, mint ahogy egyébként. Az azonban számomra érdekes volt, hogy még ezeken a helyeken is (Sultanahmet és Hagia Sophia környéke) ugyanúgy 35-40 forintba kerül egy képeslap, mint bárhol máshol. Nem tudom a Budai Várnegyedben mennyibe kerül, de nem lepne meg ha 300 alatt nem találnánk. Szóval nem szükségszerűen akarják lehúzni a látogatókat, persze ha valaki nagyon vágyik rá akkor tud áron felül vásárolni. A turisták által kevésbé preferált helyeken azonban nagyon szeretek mozogni, nagyon kedvesek az emberek, érdeklődőek és tudnak meglepő dolgok történni. 2014-ben például én már nem számítottam arra, hogy egy kávézóban a nyugtáért folyamodván, a "honnan jöttél" kérdésre adott válaszom utáni első reakció az lesz, hogy "Puskás". 

3. A taxisokban továbbra sem lehet megbízni és mindenkinek nyomatékosan felhívom a figyelmét aki ide jön, hogy ő se tegye. Akár egy óra dugóban ücsörgés és plusz ezer forintok bánhatják a bizalmat. A legutóbbi jelentkezésem óta már van török sim kártyám, mobilinternettel, kétféle térképpel (Google Maps meg Sygic) így már jobban biztonságban érzem magamat. Ennek ellenére múlt héten megint elfelejtettem ezt a főtételt alkalmazni és megbíztam a taxisban, mivel feltűnően magabiztosan viselkedett. Aztán amikor az objektumhoz közelítvén lelassított (pár utcára voltunk csak), lehúzta az ablakot félig és félig kérdően kifelé tekintgetett az ablakon (járókelőt keresve, akit megszólíthat) akkor tudtam, hogy baj van. Szerencsére nem késtem el onnan ahova mentem, de kicsit felidegesített. Továbbra sem tudom felfogni, hogy egy ekkora városban hogyan tudnak a taxisok GPS nélkül közlekedni (ahogy a beszámolóim mutatják: sehogy). Én sem vagyok persze olyan aki vakon követi a GPS-t (akár gyalog, akár kocsival) de egy nagyon jó támpont, hogy mégis hol a pékben vagyunk.

4. Az isztambuli időjárás olyan mint egy nő, nem lehet megbízni benne.

Folytatása következik (ahol majd még leírok pár dolgot, ami most nem jutott eszembe.)

Tulajdonképpen én nem is akartam blogot írni az ittlétemről, csak sokan baszogattatok miatta, ezért íródik főleg. Az, hogy néha nem a legszebb a fogalmazásmód (a használt szavak), az főleg abból fakad, hogy néhány szabad pillanatomban - néha hullafáradtan - számolok be az élményeimről. Szóval nem akarok híres lenni meg index főoldalra kerülni a bloggal, nem akarok netceleb lenni.

Legutóbbi jelentkezésem óta megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodtam, szemezek belőle párat. Pénteken kötelező orientációs nap volt a török kurzus hallgatói számára, ahol szőr mentén megismertük egymást. Játszottunk, próbáltuk memorizálni a neveket, országokat, a szervezők az egyetem részéről próbálták bemutatni az intézményüket, városukat. Jó sok országból vagyunk, de szerintem ez nem meglepő. Van német, finn, holland, dán, cseh, lengyel, szlovák, olasz, spanyol, litván, görög. No meg persze én is, illetve a közvetlen velünk foglalkozó, amúgy szintén diák státuszú segítők között orosz, kazah és bosnyák is. No és gondolom meglepő, török is. Lásd a tanárok. Jó csapat alakult ki, mindenki érdeklődik a másik iránt. Néha azt hiszem suli után amikor kimozdulunk, hogy akár otthon is lehetnék, itt is megvan a bandában minden olyan tipikus forma, ami otthon szokott lenni. Van egy bolond, egy mindenáron alkoholt, bulit, csajokat kergető, egy aki felelős a hangulatért, egy aki nagyon társasági, minden pillanatát magába akarja szippantani az ittlétének, meg vannak akik látszólag pótolhatónak tűnnek, de nélkülük mégsem az igazi a banda. Persze miután ez a gondolatmenet gyorsan átrohan az agyamon és majdnem megszólalnék magyarul, akkor eszembe jut hogy hopp, nem. Jó látni, hogy teljesen előítéletek nélkül vagyunk egymás iránt, és minden értelemben pozitív csalódás a török felfogás is.

Ráadásul a tanárok, önkéntesek is idejüket (és az egyetem pénzét) nem kímélve igyekeznek a kedvünkben járni. Ennek volt köszönhető, hogy Isztambul ázsiai oldalának legdrágább és legjobb éttermébe invitálták az egész csoportot az első napot követő vacsorára, ahol 5-6(?) fogásos vacsorát kaptunk, mérhetetlen mennyiségű török teával, ayrannal, török kávéval, amiért egy árva vasat sem kellett fizetnünk. A közlekedés is ingyenes az iskolabuszokkal (Okul Taşıtı), a kollégiumban cserélik az ágyneműt, ürítik a szobakukákat, utántöltik a szappanadagolót, wc papírt, kéztörlőt, van tv szoba PS3-al, mosókonyha, konditerem, tanulásra alkalmas termek, nagy konyha, és mindenhol ívóvíz automata, ami teljesen ingyenes. Fontos persze kihangsúlyozni, ahol most vagyunk, az Istanbul Şehir Üniversitesi egy magánegyetem, körülbelül 2500 hallgatóval. Viszont ez a 2500 hallgató beiratkozáskor kivétel nélkül kapott egy Samsung ultrabookot (128gb ssd-vel, i5 processzorral, stb... aki érti, tudja...), plusz az egyetem hímzésével ellátott kis táskát is, hogy legyen miben hordani. Nagy részük egyébként nem fizet az egyetemért, hanem ösztöndíjasok. Persze valaki fizeti helyettük, ez nem vitás.

Korábbi írásomat kiigazítva: de, sokat dudálnak az autósok. A közlekedés kaotikus egy európai ember számára, de közlekedési balesetet vagy koccanást még nem láttam. Ideges autós se nagyon van. De a parkoló autók lökhárítóinak általános állapotát nézve azért vannak súrlódások, szó szerint. Viszont bátrak a sofőrök, egy lejtőn, picsányi helyen simán elkezdenek forgolódni a kisbusszal.

Azt tartják itt a fiatalok, hogy Isztambul ázsiai oldala nem túl érdekes, persze vannak nevezetességek, a Boszporusz innen is szép, sok neves egyetem van itt (többek között a Marmara University is), na de végeredményben a legérdekesebb látvány ázsiából nem más, mint Isztambul európai oldala. Tudjátok, az üzleti negyeddel (sok felhőkarcoló), a Galata-tornyokkal, a tüntetésekről (és éjszakai klubokról) híres Taksim térrel... Meg persze további számtalan látnivalóval, de azok már "beljebb" vannak. Nos, nem is mi lennénk, ha nem indultunk volna neki az éjszakának szombaton, pedig a Taksim tér innen azért elég messze van. Főleg visszafelé, amikor nem nagyon járnak már buszok, csak taxik. Az éjszakai életről egy mintavételt követően az a véleményem, hogy nagyon hasonló mint otthon, Budapesten a felkapott éjszakai helyek, ahova tulajdonképpen nem is szórakozni járnak az emberek, hanem főleg azért mert egyfajta státuszt jelent ha oda jár(hatsz) és ott költöd a pénzt, külön fontos hogy ezt lássák is mások. A feltételes mód azért helytálló, mert itt (is) vannak klubok, ahova csak úgy nem lehet bemenni, hogy puff na gyerünk. Sem pénzért. Néhol dress code van, pár helyre csak párok (persze mindenki tudja, hogy nem párok, csak 50 méterrel a sarok előtt ismerkedtek össze, mert mindketten be akarnak jutni a helyre) mehetnek be, a zene hangos, emberszag van, satöbbi. A részeg ember jóval kevesebb itt, mint otthon, persze nem példa nélküli. De a vallásosság miatt sokan nem isznak alkoholt, általában cigiznek inkább. Persze Taksim az európai emberek, a multikulti melegágya, tehát rengeteg a nem török és ők viszont isznak mint a gödény. Szóval nyomokban azért emlékeztet otthonra. A probléma a hazajutással volt a buli után, mivel én hamarabb kijöttem a helyről amit választottunk (egy helyi srác segítségével mentünk be, mindenféle kódnyelvet használva, tehát a kijövetelem után már nem tudtam visszamenni). Az emberszagot meguntam már, hajnali 3 múlt, mit keressek még ott? Közvetlenül a szórakozóhely melletti kebaposba tértem be, kértem egy kebapot ayrannal, fizettem érte 5 TL-t (500 Ft!!), utána elindultam gyalog haza. Tudtam, hogy egy idő után meg fogom unni a sétát, mert legalább 10 km-re vagyok a kollégiumtól, ráadásul rossz kontinensen (vicces, de tényleg így volt), de jó volt az a 10 fokos levegő akkor. Tudtam, hogy ebből taxizás lesz, mert semmit nem tudok még az itteni tömegközlekedési viszonylatokról. Taxiztam már a reptérről a kollégiumba korábban, ezzel nem volt baj, mivel velem volt a kísérőm, tehát ő tudta jól az utat. Aztán taxiztunk egyet a szombat délutáni városnézést (tehát a "nagy buli" napjáról van szó) követően, mert elvesztünk a kollégium közelébe érve. Ekkor autóztunk az emberünkkel a környéken kb. 20 percet, fogalma nem volt róla hova kell mennünk, pedig a hely neve és a pontos címe is a rendelkezésünkre állt(!). Magyar taxihoz szokott szemnek furcsa, hogy sehol egy gps vagy bármi közlekedést segítő eszköz. Avatatlan turista azt gondolná, áh ezek kemény srácok, fejből vágják a 15 milliós várost. Nos, kedves barátaim (sic!), nem. Halvány lila gőzük sincs, mi merre van. A taxi itt arra való, hogy beszállsz és mondod neki az utat ő pedig csinálja amit mondasz. Végeredményben mintha autót bérelnél, csak olcsóbb és nem te vezetsz. Megállt a sofőr kb. 200 méterenként, megkérdezni valakit az utcán, merre van az arra. Néha kiszállt, bement a boltba és ott kérdezősködött, majd kijött úgy, hogy na majd most! S aki emlékszik még az előző bejegyzésre, említettem a törökök egyik problémáját, mégpedig hogy akkor is segíteni akarnak, ha nem tudnak. Emiatt egy ponton majdnem ugyanazon az utcán mentünk fel és le, mint egy rajzfilmben. Végül persze megérkeztünk, nagy megkönnyebbülés, 13 TL-t mutatott a taxióra, de csak 10 TL-t kért talán érthető okok miatt (ez 1000 forint, elég könnyű most az átváltás...).

Szóval ezen előzmények után közvetlenül érthető, miért akartam egy kicsit sétálni. Aztán amikor úgy gondoltam elég, fogtam egy taxit, persze néztem hogy minél értelmesebb ábrázata legyen a sofőrnek. Átmentünk az egyik Boszporusz felett ívelő hídon (kettő van csak, szóval nem könnyű eltéveszteni), majd amikor már éreztem, hogy a közelben vagyunk (de egyszerűen olyan kaotikusak itt az utcák, hogy ha rossz irányból megy az ember, 200 méterre a kollégiumtól is el lehet tévedni, pedig én elég jól tájékozódom), mondtam neki hogy OK, tegyen ki. Szemmel láthatóan nem voltunk a célnál, ő furcsán is nézett rám, kvázi nem akart ott kitenni (ezt figyelmességnek lehet felfogni, nem akar a semmiben ott hagyni), de én akaratos voltam, rakjon ki itt, nem akarok még többet fizetni. Aztán újra séta, kicsit bíztam benne, hogy talán megtalálom a helyes utat. Nem így lett, újabb 30 perc séta után ráuntam a dologra, de lévén hogy senki, egy árva lélek nem volt az utcán, nem tudtam segítséget kérni. Ám ekkor megpillantottam egy rendőrautót... Folytatás következik :) (most megyünk focizni). Legközelebb szó lesz az első igazi török Nargile Cafeban töltött esténkről is, ízelítőnek álljon itt egy fotó.

Valószínűleg hülye az, aki egy fél év időtartamú utazás előtt közvetlenül egy nappal vizsgára megy, de nekem sikerült ezt tenni. Szerencsére jól sikerült, de aztán a nap hátralevő része - és egy jó darabig az utolsó otthon töltött nap - pakolással telt. Éjfélre elkészül az ember, háromkor kel, háromnegyed öttől a repülőtéren terelik mint a marhákat, 48kg-nyi poggyász húzása-vonása az arra legalkalmatlanabb terepeken... Az utazás alvással telik, a repülőtéren elvileg egy szíriai srác vár, gyakorlatilag késik egy órát. Én felhívom az international relations officet, hogy mégis mi történik (hívásindítás díja: 393 Ft/perc), azt mondja visszahív. Visszahív, próbálja felvezetni a megoldást, amire én hirtelen meglátom a srácot aki a megfelelő táblával engem keres. Elnézte, azt hitte magyar idő szerint 9.20 a gép érkezése (az itt 10.20). Király, probléma megoldva. Taxival a szállásra, nem olcsó móka de tulajdonképpen nem is drága. Long story short, sikerült egyezkedni a recepción, majd a kollégium vezetőjével, immár van helyem, Anas felvezet a szobámba, ahol egy másik srác is lakik, de kiléte ismeretlen. Miután aludtam egyet és neteztem, kiderült, hogy tulajdonképpen nem is jó szobában vagyok, egy szinttel lejjebb kéne lennem. Remek, itt - az előző várhatóan német - diákkal szemben egy "unusual turkish guy" fogadott, mivel cigizik, iszik, nem hisz az iszlámban, ami miatt elmondása szerint sokszor kiközösítik, legalább egy csúnya pillantással, ráadásul sajátosan kritikus a saját népével szemben. Ez végül is jó, mert így hamarabb megtudom az élethez fontos információkat, mintha rém konzervatív helyiekből próbálom kisajtolni.

Kell lírát váltanom még, mert sokkal jobban megéri a helyi pénzben kifizetni a szállást, soha nem látott mélyponton van a líra az euróhoz képest. Furcsa, de a kollégium vezetése (!) többször kihangsúlyozza nekem, váltsam át, jobban fogok járni. (segédlet: 250 eurót, vagy 600 lírát kell fizetnem. 250 euró 75 ezer forint, 600 líra pedig 66 ezer forint). Furcsa ez, de amikor harmadszorra mondják, elhiszem nekik. Amíg pakolok és ezen morfondírozom, bekapcsolódik az újdonsült szobatársam a beszélgetésbe, hogy végül is ha végzett a számítógépén a játékkal, eljön. Elindulunk, sötétedik, arra megyünk amerre ő sem járt még, de bolt boltot követ csak lesz pénzváltó. Nem, nem lesz. Több helyen útbaigazítást kér, mindenhol mondanak valamit (1. probléma: a törökök mindig mondanak valamit, hogy mit hol találsz amikor útbaigazítást kérsz, akkor is ha halvány fingjuk nincs róla, merre van amit keresel.), 1,5 km séta után az egyik boltos őszinte: ilyen későn itt már nem találunk nyitva ilyen boltot. Megmentve a túrát, betérünk egy étterembe, ami tulajdonképpen egy kebabos, de nem úgy ahogy itthon megszoktuk. Betértünk, asztalhoz vezettek minket, pincér van, felszolgáló van, bankkártyával lehet fizetni gond nélkül (melyik kebaposnál lehet Budapesten kártyával fizetni?), megkérdezi honnan jöttem, ízlett-e a kaja (kiegészítés: nem kebapot ettünk, hanem új kollégám javaslatára Iskender kebapot, ami helyi különlegesség), minden jót kívánt háromszor. Tényleg vendégszeretők. Főleg, hogy a szobatársam nem engedte, hogy fizessek.  Az odaúton is, de a visszaúton végleg megállapításra került, hogy valóban elég hektikus a közlekedés. A zebra szerintük egy lófélék családjába tartozó négylábú emlős Közép- és Dél-Afrikában, a városi közlekedésben semmi keresnivalója. Emiatt aztán keresztül-kasul közlekednek az emberek az utcán, de amúgy mielőtt lelépnek a járdáról körültekintően járnak el, nem ugranak ki egy busz elé. Ahogy az autósok sem taposnak a gázra, ha meglátnak egy gyalogost. Dudálás sem hangzott el olyan sokszor, mint számítottam. A ma tanultak alapján Isztambul ázsiai része jóval másabb, mint az európai, ez inkább közelebb áll a valódi Törökországhoz, bár annak csak 50-60%-át mutatja és nem többet, de szintén a ma tanultak szerint ez nem akkora baj. A napi ötszöri imára szólító hangosbemondók élnek és virulnak, tulajdonképpen az ötödik alkalomra már meg is szoktam. 

Napi furcsaság, amit már a téves szobába irányításkor is észrevettem, hogy itt nem csukják be a lakók az ajtót kulccsal. Sőt, néha egyáltalán nincs becsukva, minden kint van az asztalokon, ágyakon, mintha csak wc-re ugrott volna ki az ember. Egyébként a megoldás egészen egyszerű "miért kéne becsukni, itt mi lakunk, mi jövünk ide, meg a mi dolgaink vannak itt, más miért nyúlna hozzá?". Persze ez túl idilli lenne, ezért van zárható szerkény, ahova mondjuk a méregdrága laptopokat be lehet zárni, mert a bizalomra épülő rendszerbe bele tud fingani azért egy gazdátlanul hagyott félmilliós laptop, rolex aranyóra vagy pár millió líra készpénz. No meg a portaszolgálat is szigorú, ha nem használ az ember mágneskártyát a belépéshez (ahogy én nem fogok, mivel erre az egy hónapra nem is fogok kapni), akkor általában végbéltükrözést is előre irányoznak, hogy a besurranó tolvajokat kiszűrjék. Persze aki strapabíró tolvaj-fajta, az biztos átmegy a teszten (vicc helye numero 1).

Maga a kollégium nem is nagyon hasonlít kollégiumra, otthoni viszonyok között talán az új építésű kollégiumokra hajaz megjelenésben, leszámítva néhány berendezést. A fal színe, a dekorációk, a konyha és a fürdők, wc-k + +konditerem, játékterem - értsd pingpongasztalok, tv-szoba PS3-al, mosókonyha vadonatúj szárító és mosógépekkel, tanulószobák szintén nem a "vandálbiztos" kialakítást követik, inkább a kényelmet rakták előre. Persze nem antik meggyfa bútorokba pakolom a ruháimat, de nem érződik az a szokásos kollégium érzés. No persze ennek az ára is megvan, az 1 és 2 fős szobák (saját fürdővel) egy budapesti/pécsi/randommagyarváros albérleti díjaival van egy szinten (60-70 ezer), a 4 fős már csak 38 ezer. Ezekben az olcsó szobákban főleg szíriai vagy keletebbről jött - esetleg kevésbé tehetős török - srácok laknak, teljes megelégedettséggel. Akiket - mármint a sok arabot - mint ma megtanultam, az átlagos hiperkonzervatív török fiatalon kívül, általában nem annyira szeretik. Ahogy a német-törököket, vagy török-németeket sem annyira, pedig rengetegen vannak. Sokan jönnek "vissza" tanulni a hazájukba hosszabb-rövidebb időre, de a viselkedésük eléggé elnémetesedett. Majd meg kell ezt tapasztalni, de elég hamar belém ivódtak ezek a sorok, mert arra gondoltam hogy láttam én már sok németet és nem esik nehezemre elképzelni ezt a jelenséget. Sok macska van és a kollégiumi a szobában a füstérzékelő főleg pszichológiai okokból került felhelyezésre. Az utolsó, saját világnézetembe tökéletesen belesimuló történet, hogy az angol (nők) baromira arrogánsak. Azt hiszem egy napra elég ennyi tanulság, legközelebb majd megírom azokat a dolgokat amely véleményekkel nem értek egyet. McBride kiszáll.