Tulajdonképpen én nem is akartam blogot írni az ittlétemről, csak sokan baszogattatok miatta, ezért íródik főleg. Az, hogy néha nem a legszebb a fogalmazásmód (a használt szavak), az főleg abból fakad, hogy néhány szabad pillanatomban - néha hullafáradtan - számolok be az élményeimről. Szóval nem akarok híres lenni meg index főoldalra kerülni a bloggal, nem akarok netceleb lenni.
Legutóbbi jelentkezésem óta megszámlálhatatlan élménnyel gazdagodtam, szemezek belőle párat. Pénteken kötelező orientációs nap volt a török kurzus hallgatói számára, ahol szőr mentén megismertük egymást. Játszottunk, próbáltuk memorizálni a neveket, országokat, a szervezők az egyetem részéről próbálták bemutatni az intézményüket, városukat. Jó sok országból vagyunk, de szerintem ez nem meglepő. Van német, finn, holland, dán, cseh, lengyel, szlovák, olasz, spanyol, litván, görög. No meg persze én is, illetve a közvetlen velünk foglalkozó, amúgy szintén diák státuszú segítők között orosz, kazah és bosnyák is. No és gondolom meglepő, török is. Lásd a tanárok. Jó csapat alakult ki, mindenki érdeklődik a másik iránt. Néha azt hiszem suli után amikor kimozdulunk, hogy akár otthon is lehetnék, itt is megvan a bandában minden olyan tipikus forma, ami otthon szokott lenni. Van egy bolond, egy mindenáron alkoholt, bulit, csajokat kergető, egy aki felelős a hangulatért, egy aki nagyon társasági, minden pillanatát magába akarja szippantani az ittlétének, meg vannak akik látszólag pótolhatónak tűnnek, de nélkülük mégsem az igazi a banda. Persze miután ez a gondolatmenet gyorsan átrohan az agyamon és majdnem megszólalnék magyarul, akkor eszembe jut hogy hopp, nem. Jó látni, hogy teljesen előítéletek nélkül vagyunk egymás iránt, és minden értelemben pozitív csalódás a török felfogás is.
Ráadásul a tanárok, önkéntesek is idejüket (és az egyetem pénzét) nem kímélve igyekeznek a kedvünkben járni. Ennek volt köszönhető, hogy Isztambul ázsiai oldalának legdrágább és legjobb éttermébe invitálták az egész csoportot az első napot követő vacsorára, ahol 5-6(?) fogásos vacsorát kaptunk, mérhetetlen mennyiségű török teával, ayrannal, török kávéval, amiért egy árva vasat sem kellett fizetnünk. A közlekedés is ingyenes az iskolabuszokkal (Okul Taşıtı), a kollégiumban cserélik az ágyneműt, ürítik a szobakukákat, utántöltik a szappanadagolót, wc papírt, kéztörlőt, van tv szoba PS3-al, mosókonyha, konditerem, tanulásra alkalmas termek, nagy konyha, és mindenhol ívóvíz automata, ami teljesen ingyenes. Fontos persze kihangsúlyozni, ahol most vagyunk, az Istanbul Şehir Üniversitesi egy magánegyetem, körülbelül 2500 hallgatóval. Viszont ez a 2500 hallgató beiratkozáskor kivétel nélkül kapott egy Samsung ultrabookot (128gb ssd-vel, i5 processzorral, stb... aki érti, tudja...), plusz az egyetem hímzésével ellátott kis táskát is, hogy legyen miben hordani. Nagy részük egyébként nem fizet az egyetemért, hanem ösztöndíjasok. Persze valaki fizeti helyettük, ez nem vitás.
Korábbi írásomat kiigazítva: de, sokat dudálnak az autósok. A közlekedés kaotikus egy európai ember számára, de közlekedési balesetet vagy koccanást még nem láttam. Ideges autós se nagyon van. De a parkoló autók lökhárítóinak általános állapotát nézve azért vannak súrlódások, szó szerint. Viszont bátrak a sofőrök, egy lejtőn, picsányi helyen simán elkezdenek forgolódni a kisbusszal.
Azt tartják itt a fiatalok, hogy Isztambul ázsiai oldala nem túl érdekes, persze vannak nevezetességek, a Boszporusz innen is szép, sok neves egyetem van itt (többek között a Marmara University is), na de végeredményben a legérdekesebb látvány ázsiából nem más, mint Isztambul európai oldala. Tudjátok, az üzleti negyeddel (sok felhőkarcoló), a Galata-tornyokkal, a tüntetésekről (és éjszakai klubokról) híres Taksim térrel... Meg persze további számtalan látnivalóval, de azok már "beljebb" vannak. Nos, nem is mi lennénk, ha nem indultunk volna neki az éjszakának szombaton, pedig a Taksim tér innen azért elég messze van. Főleg visszafelé, amikor nem nagyon járnak már buszok, csak taxik. Az éjszakai életről egy mintavételt követően az a véleményem, hogy nagyon hasonló mint otthon, Budapesten a felkapott éjszakai helyek, ahova tulajdonképpen nem is szórakozni járnak az emberek, hanem főleg azért mert egyfajta státuszt jelent ha oda jár(hatsz) és ott költöd a pénzt, külön fontos hogy ezt lássák is mások. A feltételes mód azért helytálló, mert itt (is) vannak klubok, ahova csak úgy nem lehet bemenni, hogy puff na gyerünk. Sem pénzért. Néhol dress code van, pár helyre csak párok (persze mindenki tudja, hogy nem párok, csak 50 méterrel a sarok előtt ismerkedtek össze, mert mindketten be akarnak jutni a helyre) mehetnek be, a zene hangos, emberszag van, satöbbi. A részeg ember jóval kevesebb itt, mint otthon, persze nem példa nélküli. De a vallásosság miatt sokan nem isznak alkoholt, általában cigiznek inkább. Persze Taksim az európai emberek, a multikulti melegágya, tehát rengeteg a nem török és ők viszont isznak mint a gödény. Szóval nyomokban azért emlékeztet otthonra. A probléma a hazajutással volt a buli után, mivel én hamarabb kijöttem a helyről amit választottunk (egy helyi srác segítségével mentünk be, mindenféle kódnyelvet használva, tehát a kijövetelem után már nem tudtam visszamenni). Az emberszagot meguntam már, hajnali 3 múlt, mit keressek még ott? Közvetlenül a szórakozóhely melletti kebaposba tértem be, kértem egy kebapot ayrannal, fizettem érte 5 TL-t (500 Ft!!), utána elindultam gyalog haza. Tudtam, hogy egy idő után meg fogom unni a sétát, mert legalább 10 km-re vagyok a kollégiumtól, ráadásul rossz kontinensen (vicces, de tényleg így volt), de jó volt az a 10 fokos levegő akkor. Tudtam, hogy ebből taxizás lesz, mert semmit nem tudok még az itteni tömegközlekedési viszonylatokról. Taxiztam már a reptérről a kollégiumba korábban, ezzel nem volt baj, mivel velem volt a kísérőm, tehát ő tudta jól az utat. Aztán taxiztunk egyet a szombat délutáni városnézést (tehát a "nagy buli" napjáról van szó) követően, mert elvesztünk a kollégium közelébe érve. Ekkor autóztunk az emberünkkel a környéken kb. 20 percet, fogalma nem volt róla hova kell mennünk, pedig a hely neve és a pontos címe is a rendelkezésünkre állt(!). Magyar taxihoz szokott szemnek furcsa, hogy sehol egy gps vagy bármi közlekedést segítő eszköz. Avatatlan turista azt gondolná, áh ezek kemény srácok, fejből vágják a 15 milliós várost. Nos, kedves barátaim (sic!), nem. Halvány lila gőzük sincs, mi merre van. A taxi itt arra való, hogy beszállsz és mondod neki az utat ő pedig csinálja amit mondasz. Végeredményben mintha autót bérelnél, csak olcsóbb és nem te vezetsz. Megállt a sofőr kb. 200 méterenként, megkérdezni valakit az utcán, merre van az arra. Néha kiszállt, bement a boltba és ott kérdezősködött, majd kijött úgy, hogy na majd most! S aki emlékszik még az előző bejegyzésre, említettem a törökök egyik problémáját, mégpedig hogy akkor is segíteni akarnak, ha nem tudnak. Emiatt egy ponton majdnem ugyanazon az utcán mentünk fel és le, mint egy rajzfilmben. Végül persze megérkeztünk, nagy megkönnyebbülés, 13 TL-t mutatott a taxióra, de csak 10 TL-t kért talán érthető okok miatt (ez 1000 forint, elég könnyű most az átváltás...).
Szóval ezen előzmények után közvetlenül érthető, miért akartam egy kicsit sétálni. Aztán amikor úgy gondoltam elég, fogtam egy taxit, persze néztem hogy minél értelmesebb ábrázata legyen a sofőrnek. Átmentünk az egyik Boszporusz felett ívelő hídon (kettő van csak, szóval nem könnyű eltéveszteni), majd amikor már éreztem, hogy a közelben vagyunk (de egyszerűen olyan kaotikusak itt az utcák, hogy ha rossz irányból megy az ember, 200 méterre a kollégiumtól is el lehet tévedni, pedig én elég jól tájékozódom), mondtam neki hogy OK, tegyen ki. Szemmel láthatóan nem voltunk a célnál, ő furcsán is nézett rám, kvázi nem akart ott kitenni (ezt figyelmességnek lehet felfogni, nem akar a semmiben ott hagyni), de én akaratos voltam, rakjon ki itt, nem akarok még többet fizetni. Aztán újra séta, kicsit bíztam benne, hogy talán megtalálom a helyes utat. Nem így lett, újabb 30 perc séta után ráuntam a dologra, de lévén hogy senki, egy árva lélek nem volt az utcán, nem tudtam segítséget kérni. Ám ekkor megpillantottam egy rendőrautót... Folytatás következik :) (most megyünk focizni). Legközelebb szó lesz az első igazi török Nargile Cafeban töltött esténkről is, ízelítőnek álljon itt egy fotó.
